Reflexió - "felnőttképzési jó gyakorlat...-ok" II.

OK… és minden rendben?

A források szerint UNESCO használta 2002-ben először az OER (Open Educational Resources), azaz a szabadon hozzáférhető oktatási források, magyar mozaikszóval: SzOF) kifejezést. A nyílt oktatási ötlete, maga sem egy őségi kezdeményezés, 2007. nem volt túl régen (OECD a tudás ingyenes elterjesztése) ám számtalan oktatási intézményben került mára alkalmazásba, főként felsőoktatási és felnőttoktatási intézményekben. Izgalmas és igazán hatékony, hiánypótló lehet e téren az Afrikai Virtuális Egyetem: (http://www.avu.org). Mint ahogy nagyon üdvözlendő nyitott oktatási intézményeket láthattunk az előadásban is, csak kérdéses, hogy az egyes tandíjakat kik is tudják megfizetni…akkor meg már az esélyegyenlőség világítótornya kicsit olaszossá fog válni, tehát megdőlni látszik. De ez egy más kérdés.

Talán fogalmazhatunk úgy, hogy sajnos a szemléletváltozás viszont egyáltalán nem ment végbe olyan nagymértékben, mint a felhasználható IKT eszközök repertoárjának bővülése. Sőt az e terület „mozdonypedagógusai” (Báthory Zoltán) sem sokasodnak olyan arányban, amennyire az a tanulók szempontjából üdvözlendő lenne, ahogy azt „hallhattuk” Ollé tanárúrtól az e témában februárban megszervezett konferencián. Itt megállapításra került, hogy nehéz dolguk van a tanároknak, akik néha tévesen is értelmezik ezen oktatási forma, IKT eszközhasználat megvalósulását (jó példa volt a megemlített felmérés eredménye, ahol a tanárok azt gondolták magukról, hogy gyermekközpontúak, de az adott válaszaik mást mutattak). Másrész azért is van nehéz dolguk a gyakorlati alkalmazhatósággal, mert a rettentő gyors technikai fejlesztéseknek, új és újabb IKT eszközök megalkotásának köszönhetően a jó szakmai gyakorlatoknak idejük sincsen kialakulni, már váltani szükségeltetik. (Ezért is van óriási jelentősége a zsűri által az egyebek mellett, az „info-kommunikációs technológia újszerű oktatási alkalmazásának elterjesztéséért” Ollé János részére odaítélt SULINETWORK díjnak, melyhez ezúton is gratulálunk!)

Ám hol vagyunk mi még az internetes kampusok működésétől, amelyek Franciaországban már tíz évvel ezelőtt "vígan" működtek?  (Kovács Ilma: Nyitott képzés és távoktatás Franciaországban 2007.) De kanyarodjunk vissza „véres valósághoz”, a mai gyakorlathoz, a „mi” gyakorlatunkhoz.

Nos, talán a legimpulzívabb hetet éltük át a csoportban, pedig már kézzel fogható a fáradtság letaglózó, nyomasztó szörnyűsége is. Igen, a legtöbb blogban benne foglaltatik ez a megállapítás. De amikor saját magáról, a munkájáról, tevékenységéről, hozzáállásáról kap minősítést az ember, az mindig felvillanyozza, felrázza és csoport esetében, egy kicsit fel is paprikázza a hangulatot.

A feladatok szorító, folyton sürgető, idegőrlő meghatározottságában töltött hetek vége felé, bár az összesítő táblák alapján nem maradtunk túl sokan, mégis sokféleképpen vélekedünk a konnektivista valóságról. Vannak, akik úgy érzik, többet, jobban, szebben és előbbrevivőbben teljesítettek, ők az igazi húzóerő, vannak, akik a teljesítendő tweetek számát határoznák meg máshogyan, vannak, akik több és más jellegű, külső beavatkozást vártak volna el.

Egyben azonban mindenképpen közös a konklúzió: mindenki úgy gondolja, nagy hiba lett volna ebből kimaradni! Így utólag visszatekintve óriási tudásmennyiségtől estünk volna el, ha nem dolgozzuk keményen végig a heteket: mind tematikus, mind eszközhasználati téren.

Több helyen felmerült a blogokban, az előadásban is, a „korrekt-konnekt”, a csoporton belüli zárt csoport feladata, küldetése is. Vegyes érzésekkel olvastam már a belépésre felszólítást is, már amiatt, hogy külön kiemelésre került, hogy a tanárok nem láthatnak bele a kommentekbe. Sajnos nem vagyok egy „spartacusi jellemű” ember, ezért úgy döntöttem, hogy amit a tanárnak „személyesen”, nem mondanék el, azt máshol sem fogom megtenni…szóval végül kimaradtam , lehet, hogy bánhatom. Mindenesetre a nagy visszhang mögött biztosan érdekes történések rejlenek.

Megdöbbenéssel olvastam csoporttársaim írásaiban, hogy akikre igazán, de jó értelemben véve irigységgel néztem a lenyűgöző, professzionalista IKT eszközhasználatuk miatt, még közülük is többen a hetek alatt, néhányszor elgondolkodtak azon, hogy vajon végig tudják-e csinálni. Bár végül is, a virtuális életünk mellett nekik is, mindenkinek van egy „igazi” is, várakozó férjjel, baráttal, éhes gyerekekkel, törődésre váró szülővel. Szóval az idő, az időtényező nagy úr: tudom, hogy nem szabad, megkülönböztetéssel élni a nappalis és a levelezős hallgatók között, viszont itt azért érdekes, hogy arányaiban a levelezősök többen végigcsinálták és végigdolgozták ezt a kurzust (ezt a két kurzust), pedig nekik a most háttérvilágként működő munkahely-család is teljes embert kívánna.

Többekben felmerült, hogy lehetséges, életképes, produktív lenne-e egy kötöttségektől, számszerű feladatmeghatározásoktól mentes, konnektív csoport. Ha Zsolt eszmefuttatására gondolok mindenképpen. De természetesen az már valami teljesen más lenne.

Talán csak abban volt osztatlan egyetértés a csoporttagok között, hogy „pozitív”, külső motivációként ítélték meg az összesítő táblák jelenlétét, „demoklész kardjaként” a csoport fölött függését. Ugyanakkor többen sérelmezték, hogy az OK és OK között különbségek lehetnek. Szóval az egyik OK jobb a másik OK-nál. Véleményem szerint ez teljesen természetes, hiszen az egyik ember sem olyan, mint a másik, egy hagyományos, kontakt oktatási folyamat, hagyományos feleltetésénél sem pontosan olyan az ötös és a másik ötös. Csak az bizonyos, hogy az arra az anyagrészre vonatkozó, meghatározott tudásmennyiség mindegyikben szerepel. De ettől még az egyik lehet briliáns előadás, sok pluszinformációval megspékelve, a másik pedig a minimum ötös-tudás. Ám a mi esetünkben teljesen kiiktatódhat a szubjektív faktor is, hiszen személyes ismeretség abszolút hiányában ez fel sem merülhet. Végül pedig a szummatív értékelésnél, mindenképpen meg fognak jelenni ezek a különbségek a beírt jegyekben.

Szóval, összefoglalásként, konklúzióként, és természetesen az összes csoporttársam és közreműködő előtti főhajtásként leszögezném, hogy ez (bár még egy hét hátra van belőle) „jó mulatság, férfimunka volt”…amiben egy kicsit meg is haltunk néha, újraélesztettek bennünket a kommentek, de kitörölhetetlenül változtunk meg mindannyian és kaptunk annyi új tudást, gyakorlati ismeretet is, amennyit ritkán lehet összeszedni egy közoktatási keretrendszeren belül indított kurzuson….és hogy néha nem úgy sikerültek a tweetek, a blogok, az egyéb feladatok, ahogyan megálmodtuk és szerettük volna…? Igen, ez az élet más területén is így van: egyszer fenn, egyszer lenn. De mi ezt a tudást, tapasztalatot, különleges közös élményt, új szemléletmódot már  sajátunkká tettük, beépítettük és vihetjük, építhetjük tovább és tovább, csak rajtunk múlik, hogy égig érő, virtuális palotát varázsolunk belőle, vagy megelégszünk egy egyszerű kalyibával…

Ehhez kívánok minden közreműködőnek jó utat és eredményes építkezést!