Információs társadalom: ...és akkor most eljött már a Kánaán...?

Néhány évvel ezelőtt, még teljesen az „információs özönvíz idején”, tette fel a kérdést kedves kommunikációelmélet-professzorom az előadásán, hogy szerintünk mi a legdrágább és legromlandóbb dolog a mai világban? Természetesen az INFORMÁCIÓ! Akkor a hajnali járatokkal szállított napilapok voltak a példa, amelyeket délután már a kolbász csomagolásra lehet csak felhasználni. Ma már egy hír megszületését követő néhány percen belül értesülhetünk róla, nem kell a lapzártára várnunk.  Ugyancsak a téma kapcsán említeném  Woody Allen A rádió aranykora c. klasszikusát, amelyben a „gonosz gyűrűje” köré szerveződött „ősközösségi konnekt csoport” alakította a fiatalok szemléletét.  Bár ahhoz viszonyítva, hogy az „információs társadalom” kifejezés valószínűleg Japánból ered a 1960-as évekből ez sem volt túl régen.  (Japánban a gazdasági válságok hatására a túlélés és a siker érdekében az ipar "tudás-intenzív" ágazatit mozgósították, felértékelődött az információ értéke és már 1963-ban, Tadao Umesao elsőként megfogalmazza az információs társadalom eljövetelét.)

Természetesen az IKT-vel forradalmasított életforma olyan alaptéziseket feszeget, mint az embert emberré tevő szociális kapcsolatainak kérdése. Ebben a világban a kapcsolati háló nem a barátaid számát, hanem a „követéseid mennyiségét” jelenti. A személyes kapcsolatok szempontjából egyébként vészharangot kongatók vesszőparipája volt, hogy a virtuális világban tevékeny személy egy idő után elveszíti realitásérzékét, személyes kapcsolatai megszakadnak, face to face kommunikációja elcsökevényesedik és végül „médiahálózatokba szervezi viszonyait”. Van Dijk mellett Mc Quail fogalmazta meg ezen új médiák egyik általános jellemzőjét, hogy egymáshoz kapcsolódva az audio-, videó- és elektronikus szövegközlés összefüggő hálózatát képezi, amelyben valóban háttérbe szorítja a személyközi kommunikációt. Itt teljesen más kontextusba kerül a nyilvános és a magánkommunikáció kérdése is. Az emberi kapcsolatokat temető, szkeptikusok félelmei nem látszanak beteljesedni, ellenben a kapcsolatok teljesen forradalmi formái alakulnak permanens módon.

Ebben a világban nincs a tevékenységhez öreg vagy fiatal, csak használó vagy nem használó létezik. Az egyén alapszocializációja persze meghatározza, hogy itt az érzi jól magát igazán, aki kisgyermekkorban „magába szívta a virtualitás levegőjét”.  Sőt Margaret Mead nyomán a prefiguratív társadalmi modell példa értékű korszakában a fiatalok újfajta tekintélyre tesznek szert azzal, hogy egyszerűen kezükbe veszik az irányítást az ismeretlen jövő előérzetével. A virtualitásban kevésbé járatosak pedig, görcsös ragaszkodással a perszonális kapcsolataikhoz, a fejlődés szükségességének fájdalmas tudatával, pontosan úgy érzik magukat, mint az úszni nem tudó, akit trénere nem az 1,5 m-es tanmedencében kezd el oktatni, hanem helikopterrel elszállítja a Csendes-óceán kellős közepére és ott ledobva annyi jó tanácsot azért ad neki: Ússz! (Bocs, de ez személyes élményem.)

Meg kell mondanom személyes tapasztalatom alapján kell belátnom, bármennyire kegyetlen, ez a legcélravezetőbb módszer ahhoz, hogy az addig hezitáló, magát e világból kivonni igyekvő, aktív „virtuálmogul, internetszörfös, facebookharamia” lehessen.

Természetesen a két világ között azért létezett élet, tehát nem minden esetben kellett fehér foltokat befesteni. Sokan használták már a light-os variációját a konnektivizmusnak, hálózatiasodásnak. Az internet mint információforrás „alaplapunkba vésődött”, még annak is, aki már teljesen kialakult ego-val volt kénytelen csatlakozni a hálózati kapcsolatok szövevényébe.  Az önszerveződő kapcsolati hálók, virtuális csoportok sokszínűsége egy kaméleon repertoárját megszégyenítő skálán mozognak. E téren azonban felvetődnek a nyereség-veszteség, előnyök-veszélyek, jó-rossz kettőssége is. Mint örök „paranoid”, a témában a véleményem negatív. Addig, amíg a könyvmoly.hu olvasóközösség tagjai megvitatják a zseniális trilógia befejező részét, A kártyavár összedől Stieg Larsson könyvet, nincs is probléma. Ám amíg a megosztókon pedofil tartalmak cserélnek gazdát és találnak egymásra, vagy ilyen emberek chat-elnek felügyelet nélküli 8-10 évesekkel; vagy on-line végrehajtott rituális, előre meghirdetett öngyilkosságot néznek végig milliók csoporttagokként, minden segítségnyújtás nélkül, már sok teendőt látok e téren.

Természetesen azért, mert egy ablak nem záródik tökéletesen, nem kell az egész palotát lerombolni! Meg kell tanulni használni, de ami a legfontosabb meg kell tanulni kihasználni a saját érdekünkben!  Mindenkinek meg kell találni azt a bizonyos „fonalvéget, amelyet megfogva elvezeti az összes többihez”. (Konfuciusz ) És ami még talán ennél is előbbre való, a virtualitásba beleszülető, azt természetes közegként használó gyerekek kezét nem szabad elengedni, meg kell tanítani nekik az „evilági” lét alapelveit, veszélyeit és a helyes válaszreakciókat. Ugyanolyan szocializációs folyamatnak kell lezajlania, mint valós életük folyamán is!

Fontos adat e tekintetben, hogy a felhasználók mire is használják elsődlegesen az internetet? Találtam erre egy Tárki  felmérési eredményt:

Egyes online tevékenységek végzésének elterjedtsége az internetezők körében. (%)

Hol van itt a Ustream, web 1.0 , web 2.0, az SL világról már említést sem teszek…

 E gondolatlánc azonnal felveti a következő kérdést: ugye leegyszerűsítve az egyén szabadsága addig terjed, amíg másét nem korlátozza…a virtualitásban mik azok az alapelvek, alapszabályok, jogok és kötelességek, amelyeknek mentén a „hálózati-virtuális-jogrendszer-szabályrendszer” segítségével etikusan, szabályosan élhetjük virtuális avatáréletünket?

Nem kell azonban mindjárt megrettenni, hiszen nincs új a nap alatt, vagyis minden újat kisebb ellenállás fogad első alkalommal. Gondoljunk csak a nem is olyan régi, ám mára természetessé vált mobiltelefonokra, amelyeknek beceneve egyszerűen csak „bunkofon” volt az első időben. A mai napig sokan vannak, akiket figyelmeztetni kell, hogy a színházi előadás előtt kapcsolják már ki a készüléket. Tehát tanítani kell magát a „viselkedéshasználatot” is.

Az interneten való kommunikáció, kapcsolattartás nem különösebben pénzigényes.  Sajnos nálunk kezdeményezés sincsen egész városokat lefedő WI-FI hálózatok megteremtésére, mint az USA-ban , ahogy azt Korányi Tibor említi könyvében. Persze az ő általa megállapítottakat, hogy napjainkban megint:  „azok kerülnek a továbbtanulási, önművelési lehetőségek birtokába, akik ki tudják fizetni a tudáspiac bármely szegmensébe való belépés lehetőségét”, az internet alaposan felülírja. E terület éppen a demokratizálódásával vonzó és elérhető egyaránt.

Nem szabad elfelejteni azonban, hogy ugyanazon emberanyag akar itt működni, kapcsolatot alakítani, tanulni, mint egy esetleges frontális oktatási környezetben. A virtuális oktatás sem elképzelhető a személyiségtipológia nélkül. És talán még nagyobb az esély, hogy a lehetőségdömping, óriási információhalmaz között egy Korányi szerint „cafrangos szépű semmit” kap a kereső.  A kezelhetetlen mennyiségű, sokszor fals vagy semmit érő információ és az egyre kevesebb mennyiségű idő antagonisztikus ellentétét keveseknek sikerül megoldani.

Végezetül az előadáson elhangzott információs társadalom 4 fő témaköre közül a versenyképesség illetve új munkahelyek kérdéskörére reagálva úgy érzem még érdemtelenül, igencsak vékony az a szegmens, akinek szakmai életében előmenetelnek, feltételnek szabják meg pl. a SL ismeretet, illetőleg bármely más kapcsolati háló „zsigerből jövő” használatát. Természetesen tudom, hogy egy csúcsvezető, mérnök, konstruktőr, orvos vagy egy „egyszerű” lakberendező brilliánsan alkalmazhatja munkájában. Mint azt már meg is teszik, pl. számítógépekkel vezérelt műtéti technikák esetében is, hogy egy teljesen más helyen tartózkodó specialista végzi el a páciensen a műtétet, miközben a világ különböző pontjain tartózkodó specialisták segítik on-line tevékenységüket.  Az oktatásban is határtalan lehetőségek tárháza a terület. Mi még igazán a közelében sem vagyunk annak a 2011-es Németországi felmérésnek, amelyben a megkérdezettek 25%-a részesíti előnyben az otthon végezhető tevékenységeket. Jóllehet a mobilitás kiiktatásával is igazán sok előnyt kovácsolhatnánk ökológiai szempontból, arról nem is beszélve, hogy stresszmentes, fáradtságot csökkentő helyzetben tudhatnánk a munkavállalót.

Azt cáfolni sem lehet, hogy az IKT alapjaiban rengeti meg és viszi előre a világot. Ebben még azok is egyetértenek, akik egyáltalán nem is használják ezeket. Ezt látszik alátámasztani az a Tárki felmérés, amelyben arra kérdeztek rá, hogy vajon az internet használók hasznosnak értékelik-e az új technológiákat.

Vélekedések, miszerint az új technológiák (internet, mobil) jobbá vagy rosszabbá teszik a világot. (%)

Az nyilvánvaló, hogy a társadalmi változásokat alapjaiban alakítják, formálják az új műszaki fejlesztések, technológiai innovációk. Ezek pedig egy gigantikus circulus vitiosus-ként hatnak vissza azokra. Ez jelenik meg az információs társadalom kifejezésben is. Ebben a világban idő és tér klasszikus fogalma eltűnik, az információközpontúság segít a látókörünket szélesíteni és segít a lényegre fókuszálni. Ezt kellene minden „cybervilág-lakónak” tökéletesre csiszolnia és hatékonyan használnia, talán akkor mondhatnánk, hogy: …”igen, eljött az a jobb világ…”,de ez bizonyosan nem a Kánaán, mert ahhoz még rengeteg megoldandó feladat áll előttünk.!

Didaktikai modellek avagy egy "didaktikamodell"

Világ életemben tekintélytisztelő voltam, az idők folyamán a személyiségembe diffundálódott a nagyrabecsülés az iránt, aki értékeset, újat, mások számára is hasznos dolgot alkot. Még soha nem fordult elő velem, hogy szándékosan megsértsek egy tanáromat…és most egyszerűen „átgázoltam” Ollé tanár úron! Mentségemre legyen mondva, mindez a SL-ben történt és a jóképűnek mondott avatárommal sikerült megtennem. Maga Ollé tanár úr is elnézően bánt velem, észlelve, hogy csak egy leendő, de azért igyekvő „syberharamia” –val van dolga. És számomra ez volt az a pillanat, amikor kissé megenyhültem –egyébiránt még személyesen nem is ismert – tanárunk iránt, akivel kapcsolatban kis neheztelés volt a levegőben a tárgyi előírások kapcsán. Számomra, aki „humán agyam” ellenére eddig is igyekeztem a számítógépes világ előnyeit kihasználni, sőt munkahelyemen is megkövetelik a „hálózatiasodást” e kurzus felvételekor tudatosodott, hogy mennyire pirinyók is e téren az ismereteim (persze a poénok addig sem maradtak el, kedves barátaim rendőr-mivoltommal kapcsolatban megjegyezték, hogy mindenki rendőrnek születik, csak van aki továbbképzi magát…) Jó néhány álmatlan éjszakába, telefonba, emailbe, facebook üzenetbe, skyp kapcsolatba, és persze a gép előtt töltött órákba került, mire valamit kezdtem „kapisgálni”.

Tehát én vagyok az „élő és szenvedő didaktikai alapelvtár”!!!! Engem hoztak ki az iskola zárt világából, szerveztek közösségi hálóba, gondolkodtatnak közösen; az én produktivitásommal kooperálunk az információmegosztás segítségével; az én tudásfogalmamban kerül helyre a LLL; számomra előny az aktivitás, önálló-társas tanulás; és ennél jobb lehetőség a differenciálásra nem létezik!

És ezen a ponton kezdtem „visszafejteni a fonalat”, hiszen számomra fordítva indult el a „letöltés”. Ekkor értettem meg, hogy itt nincs face to face helyzet, nem tudok kapaszkodni a tanárba, nem lesz ott mindig egy magát orákulumnak kikiáltó személy, aki folyton megmondja mikor, miről, mit gondoljak. A kis meghatározott feladatok mögött elrejtve, elbújva viszont ott csillog a nagy cél, amely ugyan kimondásra nem kerül, de a legjobbkor fogsz saját magad rájönni: de hát én már alkalmazom az összes meghatározott feladatrészt, de hát már az avatárommal kommunikálok a konnektivista csoporton belül!

Szóval a nagy Falus Iván is büszke lenne rám, hogy a „szerveremen tömörítve” megjelent az oktatási folyamat, hiszen az összes előzetes ismeretemet kénytelen voltam felidézni, következtetések kerültek levonásra, megtörtént a rendszerezés-rögzítés, a tanultak alkalmazásra kerültek (ha nem is tökéletesen, de javulóban), és a teljesítmény mérése, értékelése ennél nem is lehetne egyszerűbb…(na, jó Komenczi Bertalan vagy Köfalvi Tamás még találna kivetni valót az elektronikus tanulási alkalmazásaimban)!

Itt aztán hiába keresem a Korányi Tibor által említett tanári szupremácia „ugorj át a karikán” típusú pedagógusát. De kapok helyette rengeteg új és értékes szempontot, amikor végigolvasom a konnektivista csoport blogjait az adott témáról, és ekkor már a szakirodalom is teljesen más nézőpont alá kerül. Hozzá kell tennem, hogy egyes csoporttársak hálózatokról, alkalmazásokról szőtt elmélkedései számomra szintén felérnek a szakirodalommal, hiszen hogyan is tudnék versenyre kelni egy matematikus, vagy programozó agyával. De úgy gondolom nem is ez a cél: a cél sokkal inkább az egymástól való tanulás is, a differenciáltan megjelenő tudáshalmazból való igény szerinti csemegézés, hogy mindenki a számára legszükségesebb információkat, elemeket, módszereket építse be az alkalmazásába.

Még mindig félve, de azért nagyon érdeklődve várom az első igazi SL csoportmegbeszélést is, bár az avatárom tavaszi kollekció szerinti átöltöztetése sajnos még nem ment zökkenőmentesen.

Nos, addig is még egyszer elnézést Tanár Úr, hogy átgázoltam Önön, de azért köszönöm, hogy e végtelen, virtuális térben Önbe botlottam!

Bemutatkozó-beharangozó...gondolatindító

A blog létrehozására az információtudomány kurzus feltételeinek való megfelelés késztetett. Ám ahogyan egy morzsányinál többet kezdtem tudni a területről, szinte „megszólíttatva” éreztem magam a téma által. Azzal pedig, hogy a kurzus vezetője egyenesen felszólított mindenkit a témában születő, saját gondolatok megosztására is, úgy érzem egy kis személyes beharangozó elengedhetetlen a hiteles és további esetleges gondolatmenetet alapvetően meghatározó „alaplapomról”. Előre kell bocsátanom, hogy a „virtuális világban való e-learning lét”, a saját családomban csak egyedül engem frusztrál. Férjem, nagyfiam, kisebb két csemetém otthonosan tevékenykedik e világban. Ennek okán előzetesen elnézést is kérek az esetleges, sokak számára „naív rácsodálkozó” megjegyzésekért, felvetésekért, gondolatokért. Számomra az első informatikusunk intelme volt eddig a mérvadó, amikor gépközelbe kerültem: „Mindegy, hogy a számítógép mikor mit csinál, de mindig neki van igaza.” Csak remélni merem, hogy némi értékeset én is hozzá tudok tenni ehhez a számomra „ördögien érdekes és félelmetes” digitális-virtuális világhoz, amit azért  munkahelyemen, otthon, nap mint nap használok. 

E kurzus felvétele előtt számomra az információtudomány, távoktatás, e-learning egyet jelentett az email-on továbbított, vagy interneten böngészett anyagok sokaságával. Miután kicsit kezdtem a témában kutakodni távlatok nyíltak meg, kerültek helyre fogalmak és a roppant kellemes orgánumú kurzusvezető előadásai nyomán vált egyértelművé a terület adta lehetőségek végtelensége. A bőrömön tapasztalt XXI. század számos változása, újítása között is az egyik legmeghatározóbb terület a digitális kultúra térnyerése, melynek egyre tökéletesebb, professzionálisabb és legyünk őszinték, sokak számára követhetetlenebb alakulásával, immáron minden területre kiterjedő aspektusának digitalizációja új kihívások elé állítja a használókat és az azt alakítókat. A megváltozott technológiai és mediális közegben a korábbi meglátásokat figyelembevevő, azokat továbbgondoló, új megközelítési módokra, metodológiákra van szükség. (És természetesen ezeket értő, használó, kihasználó egyénekre.) A társadalmi hálózatok, hálózati társadalom, (amelyben igen elgondolkodtató adat, hogy az információs társadalom kifejezés születését  tekintve pl. Tadao Umesao már 1963-as előrejelzésében elsőként fogalmazza meg az információs társadalom eljövetelét és használja az információgazdaság kifejezést) interaktív hálózatok, on-line társadalmi közeg mint néhány a sok feldolgozandó téma közül meg is ingatott addig összeszedett magabiztosságomban.

Ám a böngészgetés közben minden félelmemet száműztem, amikor egy cikkben azzal kezdték az információtudomány történetének elemzését, hogy a legelső „blogger” maga Szent Pál volt, akinek tanításait az írnokok közvetítették a közönség felé. Ezen működésének csak egyetlen hibáját találták, hogy az interaktivitást nélkülözte. Dehát a mai virtuális közegben megvalósuló, ám időben eltérő oktatási formának ugyanezen hiányosságot róják fel.

Ugyancsak személyesen érintve éreztem magam a kurzusvezető által publikált A digitális kor felnőttjei a digitális kor gyermekeiről

című írás kapcsán is. Bár több ponton éreztem kis hiányt a megállapításokat olvasva. A „digitális kor felnőttjei” az én olvasatomban például azok a gyerekek is, köztük az enyémek, akiket szüleik azért ültetnek maguk mellé, hogy segítsenek nekik blogot létrehozni, vagy az interneten jelentkezni az egyetemre, vagy a facebook-on ismerőst keresni. Ebből az aspektusból viszont teljesen mást jelent a generációs különbségek elemzése az internet, számítógép, média, információs hálózatok függvényében is. Sok más, a cikk kapcsán felmerülő gondolat mellett a számomra egyik legfontosabb az anonimitás kérdése volt. Munkám kapcsán sokszor kerülök szembe ezzel a kérdéssel és soha nem pozitívumként jelentkezik. Csak a közérthetőség kedvéért jegyzem meg, hogy rendőr vagyok. Kezdve a névtelen bombariadókkal, amelyek történetében már elérkeztünk a telefonostól az interneten bejelentettig is, át a pedofilok működéséig a közösségi hálókon, egészen az egyik szakvonalamat, a vagyonvédelmet érintő „újdonságról”, amikor az elkövetők a különböző közösségi fórumokat böngészve keresik ki, amikor valaki ismerőseivel közli, mikor megy szabadságra és a felvitt profiljából kiderül a lakcíme is.

Most szeretném tisztázni, bár az előbbiek fényében talán egyértelmű, hogy nekem, aki hivatalos pályafutásomat az otthonról bevitt Erika írógéppel kezdtem és vágyálmaim netovábbja egy elektromos Optima volt, mekkora erőfeszítésembe és pluszenergiámba került az e területen való, a mai napig igencsak bizonytalan bukdácsolásom.  Sokszor éreztem magam az alábbi képzett titkárnő-félének:

Az én munkahelyemen 1990-1991-ben telepítették az első, belső hálózatot, leporellós (jelzem nagyon utálatos és kezelhetetlen) szigorúan központosított nyomtatási lehetőséggel, amelyben pont akkor csúszott el a papír, amikor hajnali háromkor végre végeztem volna a gyanúsított kihallgatásával. Most, hogy ezt a bejegyzést írom, kapom a belső intranetes hálózatunkon (mely a GroupWise névre hallgat) a központi figyelmeztetést, hogy ne nyissunk meg egy bizonyos köremailt, amely a világhálón kering és Whitney Houston boncolásának képeit ígéri. Az egyes ügyiratok kezelésének pedig szigorúan az e célt szolgáló RobotZsaru rendszeren kell megvalósulnia. Bizony sokat változott, fejlődött a belső hálózatunk is, bár a régi, minden szavában igaz mondás a rendőrségi ügyintézésre, a rendőrségi virtuális térre is igaz, tudniillik: „ a rendőrségen mindent, ami kerek visznek, mindent, ami kocka gurítanak, de csak addig míg kerek nem lesz, mert akkor már gurítják”.

Nos, kezdetnek ez talán elég lesz. Bocsánat, ha kissé hosszadalmasra sikeredett, de meg kell értenetek, hogy számomra a téma olyannyira sokrétű, izgalmas, új kihívásokkal teli és érdekes, hogy még így is rengeteget kellett húznom az elkészült szövegből.

Nagyon várom, hogy a kurzus keretein belül átélhessem veletek a „kerek gurításának” élményét, hogy ezt az információtudományt, vagy legalábbis egy kis szeletét megízlelhessem. Remélem, hogy idővel felérek majd az alábbi nagymama tudásával is:

Szóval, induljon a kurzus!

Saját blog létrehozása

Az ELTE Andragógia MA képzés keretében kurzusfeladatként hoztam létre a blogot.