Információs társadalom: ...és akkor most eljött már a Kánaán...?

Néhány évvel ezelőtt, még teljesen az „információs özönvíz idején”, tette fel a kérdést kedves kommunikációelmélet-professzorom az előadásán, hogy szerintünk mi a legdrágább és legromlandóbb dolog a mai világban? Természetesen az INFORMÁCIÓ! Akkor a hajnali járatokkal szállított napilapok voltak a példa, amelyeket délután már a kolbász csomagolásra lehet csak felhasználni. Ma már egy hír megszületését követő néhány percen belül értesülhetünk róla, nem kell a lapzártára várnunk.  Ugyancsak a téma kapcsán említeném  Woody Allen A rádió aranykora c. klasszikusát, amelyben a „gonosz gyűrűje” köré szerveződött „ősközösségi konnekt csoport” alakította a fiatalok szemléletét.  Bár ahhoz viszonyítva, hogy az „információs társadalom” kifejezés valószínűleg Japánból ered a 1960-as évekből ez sem volt túl régen.  (Japánban a gazdasági válságok hatására a túlélés és a siker érdekében az ipar "tudás-intenzív" ágazatit mozgósították, felértékelődött az információ értéke és már 1963-ban, Tadao Umesao elsőként megfogalmazza az információs társadalom eljövetelét.)

Természetesen az IKT-vel forradalmasított életforma olyan alaptéziseket feszeget, mint az embert emberré tevő szociális kapcsolatainak kérdése. Ebben a világban a kapcsolati háló nem a barátaid számát, hanem a „követéseid mennyiségét” jelenti. A személyes kapcsolatok szempontjából egyébként vészharangot kongatók vesszőparipája volt, hogy a virtuális világban tevékeny személy egy idő után elveszíti realitásérzékét, személyes kapcsolatai megszakadnak, face to face kommunikációja elcsökevényesedik és végül „médiahálózatokba szervezi viszonyait”. Van Dijk mellett Mc Quail fogalmazta meg ezen új médiák egyik általános jellemzőjét, hogy egymáshoz kapcsolódva az audio-, videó- és elektronikus szövegközlés összefüggő hálózatát képezi, amelyben valóban háttérbe szorítja a személyközi kommunikációt. Itt teljesen más kontextusba kerül a nyilvános és a magánkommunikáció kérdése is. Az emberi kapcsolatokat temető, szkeptikusok félelmei nem látszanak beteljesedni, ellenben a kapcsolatok teljesen forradalmi formái alakulnak permanens módon.

Ebben a világban nincs a tevékenységhez öreg vagy fiatal, csak használó vagy nem használó létezik. Az egyén alapszocializációja persze meghatározza, hogy itt az érzi jól magát igazán, aki kisgyermekkorban „magába szívta a virtualitás levegőjét”.  Sőt Margaret Mead nyomán a prefiguratív társadalmi modell példa értékű korszakában a fiatalok újfajta tekintélyre tesznek szert azzal, hogy egyszerűen kezükbe veszik az irányítást az ismeretlen jövő előérzetével. A virtualitásban kevésbé járatosak pedig, görcsös ragaszkodással a perszonális kapcsolataikhoz, a fejlődés szükségességének fájdalmas tudatával, pontosan úgy érzik magukat, mint az úszni nem tudó, akit trénere nem az 1,5 m-es tanmedencében kezd el oktatni, hanem helikopterrel elszállítja a Csendes-óceán kellős közepére és ott ledobva annyi jó tanácsot azért ad neki: Ússz! (Bocs, de ez személyes élményem.)

Meg kell mondanom személyes tapasztalatom alapján kell belátnom, bármennyire kegyetlen, ez a legcélravezetőbb módszer ahhoz, hogy az addig hezitáló, magát e világból kivonni igyekvő, aktív „virtuálmogul, internetszörfös, facebookharamia” lehessen.

Természetesen a két világ között azért létezett élet, tehát nem minden esetben kellett fehér foltokat befesteni. Sokan használták már a light-os variációját a konnektivizmusnak, hálózatiasodásnak. Az internet mint információforrás „alaplapunkba vésődött”, még annak is, aki már teljesen kialakult ego-val volt kénytelen csatlakozni a hálózati kapcsolatok szövevényébe.  Az önszerveződő kapcsolati hálók, virtuális csoportok sokszínűsége egy kaméleon repertoárját megszégyenítő skálán mozognak. E téren azonban felvetődnek a nyereség-veszteség, előnyök-veszélyek, jó-rossz kettőssége is. Mint örök „paranoid”, a témában a véleményem negatív. Addig, amíg a könyvmoly.hu olvasóközösség tagjai megvitatják a zseniális trilógia befejező részét, A kártyavár összedől Stieg Larsson könyvet, nincs is probléma. Ám amíg a megosztókon pedofil tartalmak cserélnek gazdát és találnak egymásra, vagy ilyen emberek chat-elnek felügyelet nélküli 8-10 évesekkel; vagy on-line végrehajtott rituális, előre meghirdetett öngyilkosságot néznek végig milliók csoporttagokként, minden segítségnyújtás nélkül, már sok teendőt látok e téren.

Természetesen azért, mert egy ablak nem záródik tökéletesen, nem kell az egész palotát lerombolni! Meg kell tanulni használni, de ami a legfontosabb meg kell tanulni kihasználni a saját érdekünkben!  Mindenkinek meg kell találni azt a bizonyos „fonalvéget, amelyet megfogva elvezeti az összes többihez”. (Konfuciusz ) És ami még talán ennél is előbbre való, a virtualitásba beleszülető, azt természetes közegként használó gyerekek kezét nem szabad elengedni, meg kell tanítani nekik az „evilági” lét alapelveit, veszélyeit és a helyes válaszreakciókat. Ugyanolyan szocializációs folyamatnak kell lezajlania, mint valós életük folyamán is!

Fontos adat e tekintetben, hogy a felhasználók mire is használják elsődlegesen az internetet? Találtam erre egy Tárki  felmérési eredményt:

Egyes online tevékenységek végzésének elterjedtsége az internetezők körében. (%)

Hol van itt a Ustream, web 1.0 , web 2.0, az SL világról már említést sem teszek…

 E gondolatlánc azonnal felveti a következő kérdést: ugye leegyszerűsítve az egyén szabadsága addig terjed, amíg másét nem korlátozza…a virtualitásban mik azok az alapelvek, alapszabályok, jogok és kötelességek, amelyeknek mentén a „hálózati-virtuális-jogrendszer-szabályrendszer” segítségével etikusan, szabályosan élhetjük virtuális avatáréletünket?

Nem kell azonban mindjárt megrettenni, hiszen nincs új a nap alatt, vagyis minden újat kisebb ellenállás fogad első alkalommal. Gondoljunk csak a nem is olyan régi, ám mára természetessé vált mobiltelefonokra, amelyeknek beceneve egyszerűen csak „bunkofon” volt az első időben. A mai napig sokan vannak, akiket figyelmeztetni kell, hogy a színházi előadás előtt kapcsolják már ki a készüléket. Tehát tanítani kell magát a „viselkedéshasználatot” is.

Az interneten való kommunikáció, kapcsolattartás nem különösebben pénzigényes.  Sajnos nálunk kezdeményezés sincsen egész városokat lefedő WI-FI hálózatok megteremtésére, mint az USA-ban , ahogy azt Korányi Tibor említi könyvében. Persze az ő általa megállapítottakat, hogy napjainkban megint:  „azok kerülnek a továbbtanulási, önművelési lehetőségek birtokába, akik ki tudják fizetni a tudáspiac bármely szegmensébe való belépés lehetőségét”, az internet alaposan felülírja. E terület éppen a demokratizálódásával vonzó és elérhető egyaránt.

Nem szabad elfelejteni azonban, hogy ugyanazon emberanyag akar itt működni, kapcsolatot alakítani, tanulni, mint egy esetleges frontális oktatási környezetben. A virtuális oktatás sem elképzelhető a személyiségtipológia nélkül. És talán még nagyobb az esély, hogy a lehetőségdömping, óriási információhalmaz között egy Korányi szerint „cafrangos szépű semmit” kap a kereső.  A kezelhetetlen mennyiségű, sokszor fals vagy semmit érő információ és az egyre kevesebb mennyiségű idő antagonisztikus ellentétét keveseknek sikerül megoldani.

Végezetül az előadáson elhangzott információs társadalom 4 fő témaköre közül a versenyképesség illetve új munkahelyek kérdéskörére reagálva úgy érzem még érdemtelenül, igencsak vékony az a szegmens, akinek szakmai életében előmenetelnek, feltételnek szabják meg pl. a SL ismeretet, illetőleg bármely más kapcsolati háló „zsigerből jövő” használatát. Természetesen tudom, hogy egy csúcsvezető, mérnök, konstruktőr, orvos vagy egy „egyszerű” lakberendező brilliánsan alkalmazhatja munkájában. Mint azt már meg is teszik, pl. számítógépekkel vezérelt műtéti technikák esetében is, hogy egy teljesen más helyen tartózkodó specialista végzi el a páciensen a műtétet, miközben a világ különböző pontjain tartózkodó specialisták segítik on-line tevékenységüket.  Az oktatásban is határtalan lehetőségek tárháza a terület. Mi még igazán a közelében sem vagyunk annak a 2011-es Németországi felmérésnek, amelyben a megkérdezettek 25%-a részesíti előnyben az otthon végezhető tevékenységeket. Jóllehet a mobilitás kiiktatásával is igazán sok előnyt kovácsolhatnánk ökológiai szempontból, arról nem is beszélve, hogy stresszmentes, fáradtságot csökkentő helyzetben tudhatnánk a munkavállalót.

Azt cáfolni sem lehet, hogy az IKT alapjaiban rengeti meg és viszi előre a világot. Ebben még azok is egyetértenek, akik egyáltalán nem is használják ezeket. Ezt látszik alátámasztani az a Tárki felmérés, amelyben arra kérdeztek rá, hogy vajon az internet használók hasznosnak értékelik-e az új technológiákat.

Vélekedések, miszerint az új technológiák (internet, mobil) jobbá vagy rosszabbá teszik a világot. (%)

Az nyilvánvaló, hogy a társadalmi változásokat alapjaiban alakítják, formálják az új műszaki fejlesztések, technológiai innovációk. Ezek pedig egy gigantikus circulus vitiosus-ként hatnak vissza azokra. Ez jelenik meg az információs társadalom kifejezésben is. Ebben a világban idő és tér klasszikus fogalma eltűnik, az információközpontúság segít a látókörünket szélesíteni és segít a lényegre fókuszálni. Ezt kellene minden „cybervilág-lakónak” tökéletesre csiszolnia és hatékonyan használnia, talán akkor mondhatnánk, hogy: …”igen, eljött az a jobb világ…”,de ez bizonyosan nem a Kánaán, mert ahhoz még rengeteg megoldandó feladat áll előttünk.!